01. Tárgyalás, meglepetéssel

Sziasztok! 

Meghoztam az első fejezetet, ami remélem mindenki tetszését elnyeri majd. Tudom a történet még nem indult be, de hamarosan be fog. Ígérem! A blog elejére viszont kellenek a bevezető részek. 

Nagyon hálás vagyok az érdeklődőknek, kommentelőnek Klaunak s a rendszeres olvasóimnak is! 

Kérdésem a következő : szeretnétek Facebook csoportot ahol folyamatos tájékoztatást kapnátok és kérdezhetnétek ? Várom a válaszokat bármilyen írásos formában! 

Továbbá is várom a vissza jelzéseket jöhet hideg - meleg egyaránt! 

Jó Olvasást! 

Ölelés, Poppy P. McDonald

Zora Winfield

Nem mondnom, hogy tökéletes életem van, de azért nincs okom panaszra. Van két mostoha testvérem, akiket imádok. Vannak barátaim és persze nevelő szüleim. Huszonegy éves koromra már rá jöttem, nem kérek a sajnálatokból és az adományokból. Egyedül voltam és mindig is egyedül leszek. Eltudom magam tartani, rendesen dolgozom egy igazi kis jó kislány vagyok, ami nagyon ritka az én fajtámra. Hogy mi is az ? Egy szó, árva. Elég messze kerültem a szülő földemtől, de nagyon örülök neki. Rose és Peter mindent megadtak nekem amire csak szükségem volt, ahogy a két vér szerinti gyermekük is a kisebbik Peter az édesapja után kapta nevét, míg a nagyobbik tőlem idősebb Cole. A kisöcsénk véletlen baleset volt, engem azért fogadtak örökbe, mert azt hitték nem lehet több gyerekük. Megnyugtattak, hogy ettől még engem is saját lányuknak tekintenek. Én ehhez a családhoz tartozom, soha nem akartam megismerni a valódi anyámat. Eldobott magától, ezt tíz éves fejjel nehéz volt megérteni, de  tizennégy évesen már mindent tudtam és értettem. Nyomon követtem a bátyámat, amikor is a hírnév felé szárnyalt, de én sem maradtam alul. Azóta versenyzem vele és soha nem szeretem, ha ő nyer még akkor sem, ha ő nem tud rólam. Az édesanyánk nem akarja elmondani nekik, hogy én is létezem. Az élet nem mindig olyan, amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Egy kis lakásban élek egyedül, de néha a barátaim meglátogatnak, aminek nagyon örülni szoktam. Elfoglalt egy ember vagyok és sajnos nagyon sokat kell majd a közel jövőben utaznom.

***

Morcosan csapom le az az ébresztő órámat és siettek a fürdőszobába, mert biztosra veszem ismét késésben vagyok. Egy kiadós zuhany után, kiválasztottam a megfelelő ruhámat is. Mivel nálunk mindig jó idő van, így nem volt nehéz a választás. Egy világos barna szoknyába bújtam, fehér pólóval, míg szőke hajamat felkötöttem. A sminkel nem szoktam sokat bajlódni, csak egy halvány smink és már kész is. A táskámba össze pakoltam, amivel késő estig dolgoztam, végül bele bújok a kedvenc magas sarkúmba és már indulhatok is. A kocsimmal hamar a megfelelő helyre siettek, hisz szokásosan én leszek az utolsó aki betoppan a megbeszélésre. Leparkolok a nekem kijelölt helyen, majd sietve köszönök a portásnak. Fel liftezem a legfelső emeletre és szó szerint berontok a tárgyaló terembe.

- Jó reggelt! - szólalok meg. - Sajnálom, hogy késtem.

- Tőled már megszokott. - mosolygott rám Simon.

- Azt hittem már ide sem érsz. - ölelt meg Luke.

- Tudjátok, hogy milyen vagyok. - nevettem fel.

- Jó, hogy itt vagy. - húz magához Mike is.

- Remélem nem maradtam le semmiről. - ülök le közéjük.

- Nélküled el sem lehet kezdeni. - legyintet Simon. - Szóval kész vagy a dallal ?

- Ami azt illeti több is készült, mint ahogy azt vártam volna. - vakartam meg idegesen a tarkómat. - Fiúk tudjátok, hogy szívesen megmutatnám mind, de van közötte olyan ami számomra túl személyes és nem nektek kell elénekelnetek. Ez nem azt jelenti, hogy másnak írok dalokat, csak ezek az én érzéseim, az életemről. - hadarom. - Na szóval, ezek lennének azok. - nyújtok át mindenkinek hat darab lapot.

Hagyom, hogy átolvassák őket és elmondják a véleményeiket. Kicsit ideges vagyok, pedig nem először írtam nekik. A legjobb haverjaim, örülök a sikerülnek, de valahogy soha nem ment nekik a dalok megírása. Igen, lehet már láttam élőben a vér szerinti bátyámat, de az is csak pár percig tartott. Nem is akarok rá gondolni, mert akkor biztos sírni fogok.

- Zseniális, te lány. - kap fel és pörget meg Ashton, hangosan nevettünk, egészen addig, míg a tárgyaló ajtaja ki nem nyílt. Szemeim kikerekedtek, nevetésem alább hagyott, Ash a földre helyezett, egyenesen a háta mögé. Luke ölelő karjaiba találtam magam teljesen sokban, ahogy őket figyeltem. A barátaim így tudták, mi történt velem, minden egyes apró részletet, de ők mit keresnek itt Ausztráliában ?

Ausztrália az a hely, ahol pici baba korom óta nevelkedtem és ismertem meg négy remek srácot. Luke, Ashton, Michael és Calum végül banda lett az én unszolásomra és most velük dolgozom, minden szabad percünket együtt töltjük.

- Áh, srácok későbbre vártalak titeket. - köszörülte meg a torkát Simon.

- Vissza jöjjünk ? - az a rekedtes hang, ami élőbben még szebb, már ha mondhatom ezt. Azok a szemek, az arc és a többi.

- Nem, hamarosan úgy is befejezzük. Foglaljatok helyet.

- Segítsetek. - pillantottam fel Lukera.

- Nem tehetek semmit. - nézet rám sajnálkozva.

- Hol is tartottunk ? - néz ránk Simon.

- Nos, a daloknál. - hangom nem volt több suttogásnál.

- Jól vagy ? - nézet rám aggódva.

- Persze, csak elgondolkodtam és hirtelen lettünk sokan. - kuncogtam, ez még sem a vicces hanem inkább az ideges nevetésem volt.

- Ahogy a fiúknak nekem is nagyon tetszenek. Srácok kezdjetek el dolgozni ezeken, megtanulni, memorizálni. Ha Londonba repülünk elkezdjük a stúdió munkákat.

- Miért nem itt ? - pattantam fel.

- Ezt később szerettem volna közölni, de szeretném, ha a One Directionnak is írnál pár dalt. Londonba kellene repülnünk és amúgy is, hamarosan ott lesznek koncertek.

- Ugye most csak viccelsz ? - kérdeztem elszörnyedve. Tudta, még is erre akar kényszeríteni!

- Nem.

- Simon, nem teheted ezt vele. - keltek azonnal védelmemre.

- Ne, srácok semmi értelme nem lenne vele vitatkozni. Egyet ígérek ezek lesznek életem legrosszabb számai. - néztem egykori mentorom szemébe.

- Valami gond van ? - értetlenkedik Liam.

- Nem, semmi. - erőltetek egy hamis mosolyt az arcomra.

- Nos, ha rám nem lenne szükség akkor mennék, Cole már biztos vár. - pillantottam az órámra.

- Cole még várhat, most végig kell ülnöd az egész megbeszélést. - mosolyog rám Simon, mintha ettől megenyhülnék.
- Jó, de szóvá fogom neki tenni, hogy ti nem engedtetek el. - néztem rá szúrósan.
- Hosszú még a nap, találkozhattok. - ezzel zárta le a kisebb szócsatánkat. 

Halálra untam magam, közben pedig egyre idegesebb lettem. Egyre többször merült fel a közös munka, nem csak velem, hanem a barátaimmal is. Harry egész végig engem méregetett, míg én smst írogattam. Két óra múlva végre búcsút inthettem nekik, a kocsimhoz igyekeztem. Az órámra pillantva elkéstem, de legalább most foghatom a munkára és a fiúkra. Szülői házamat újra megtekinteni felemelő érzés volt. Anyáék szokás szerint szeretik, ha közösen csinálunk programokat, így most egy kis kerti parti veheti kezdetét. Cole sietett elém és segített kiszállni a kocsimból. Apróbb csókkal illettük egymást, majd indultunk is a kertbe. A kedvenc zenéink váltogatták egymást, míg Peter és barátnője Cara beszélgettek, anyáék szokás szerint viccelődtek egymással. Üdvözöltem szüleimet, kisöcsémet, majd Carát is, kivel egyből beszélgetésbe elegyedtem. Két éve vannak együtt Pettel és jól meg vannak, igaz még mind a ketten csak tizenhét évesek még is tudják mit akarnak az élettől. Késésemet szóvá is tették, de én már csak nevettem rajta. Tudják milyen vagyok. Nagyon sokat beszélgettem mindenkivel, miközben velük lehettem egyben a szerelmemmel is, Coleal.