31. Méreg

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok a folytatásra, de nagyon sok minden össze jött. Bevallom ezt a részt hihetetlenül nehéz volt megírnom, egyszerűen blokkolt volt az agyam, érzem a blog végét, pedig még nem szeretném.

Nagyon köszönöm a támogatásotokat, hogy még itt vagytok nekem.

Remélem tetszeni fog! 

Jó Olvasást! 

Ölelés, Poppy P. McDonald 

Harry Styles

Értetlenül álltam a dolgok előtt, amikor is Simon azt mondta rajtunk kívül mindenki elmehet. Nekem már az elég sokkoló volt, hogy a nővérem egy tőle mondhatni fiatalabb pasival kezdett el járni. Nincs problémám Ashtonnal, hisz nagyon régóta voltak barátok, egyszerűen csak féltem. Eddig még bele sem gondoltam, hogy két lányt kellene megvédenem akár az életem árán is, hiszen a testvéreim. Igaz Gemma az idősebb még is mindig, minden pasijától féltettem. Ashtont ismerem - én mutattam be őket egymásnak - tudom nem bántaná meg szándékosan a nővérem, viszont bennem van a féltés ami ellen nem tehetek. Gondolataimba feledkezve már csak arra eszmélek fel, amikor Zora énekelni kezd. A dallamot még soha nem hallottam, míg a szöveg eléggé ismerős lesz számomra, amint a refrénhez ér. Ezt a dalt olvastam, tegnap amikor pontosan ebben a szobában gyakoroltunk. Próbáltam összerakni a képet, amit egyszerűen nem akartam elhinni. Zora szemei könnyben úsznak s valamiért engem is megérint a dal, amikor is a gyermekkori egyedüllétről énekel. Érdeklődve pillantok körbe, de csupán azt látom, ahogy Paul és Simon a falnak dőlve hallgatja a dalt, míg Luke és Ashton egymás mellett állnak, Lukeról pedig süt a féltés és aggodalom, - ahogy a barátnőjét figyeli, mert gondolom együtt vannak - de mellette a büszkeség is ott van szemeiben. Gemma mellettem áll és rászorít a kezemre, míg könnyes szemeivel az éneklő lányt figyeli. Ennek most tudom jelentenie kell valamit, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni. A méreg, a düh, a kétségbeesés pillanatok alatt árad szét ereimben, ahogy arra gondolok ők végig tudtak róla és nem mondták meg nekem. Dühít a gondolat, hogy az anyánk tudta és nem mondta el, hogy elszakított a másik felemtől. Hihetetlennek tartom, hogy most ő itt áll és arról énekel ami a története s amihez nekem is közöm van. Az éneklése alább hagy, majd megtörten ránk emeli a tekintetét. Pillanatok alatt szakítom ki magam Gemma szorító kezéből és már csak arra eszméltem fel, hogy szorosan ölelem magamhoz az éppen felzokogó Zorát.  Fejét mellkasomba fúrta lévén, hogy én magasabb vagyok nála, míg én hajába temettem az arcom. Mindketten sírtunk, mind ketten úgy öleltük egymást, mintha az életünk múlt volna rajta. Kis idő múlva Luke zavart meg minket, aki át vette tőlem a még mindig zokogó lányt, aki a húgom.  Kezeit derekára helyezte fel emelte, mire Zora azonnal köré fonta a lábait, szinte elbújni szeretet volna a világ elől.
- Shhhh.....  - nyugtatta. - Nyuszifül, semmi baj. - motyogta, míg nyugtatóan simogatta. - Jól csináltad. - dicsérte meg. - Menjünk haza. - nyomot csókot fülébe. Az összes kis gesztus amit felé tett látszott, hogy határozottan őszinte, de még mennyire. Szeretik egymást, ez olyan, amit még eddig nem láttam. Lassan sétál ki vele, miközben szorosan magához öleli, nem törődve velünk. Valamiért nem borított ki a tudat, hogy ők együtt vannak. Talán azért mert még sokk alatt vagyok az információtól vagy azért mert meggyőző volt ez a kis jelenetük. Talán az is közre játszik, hogy ők nem Gemma és Ashton akikről csak most szereztem tudomást. Mid két testvérem kapcsolata kor különbséggel jár, de csak az egyik zavar nagyon. Gondolataimba merülve fordítottam hátat mindenkinek, hogy kicsit egyedül lehessek. Valamiképp rendezni szeretném gondolataimat még mielőtt haza megyek, mielőtt számon kérem a szüleimet, mielőtt számon kérek mindenkit, aki tudott erről az egészről!  Beültem a kocsimba s egyszerűen csak kocsikáztam, a fejemből a gondolatok nem távoztak, de a sebesség sem enyhítette. Akármennyi kisebb ismeretlen kocsma előtt is mentem el, tudtam ha haza megyek józannak kell lennem, így mindig csak tovább hajtottam. Órákkal később amikor ezt az egészet meguntam inkább haza indultam, hogy Zorával tudjak beszélni, na meg fúrta az oldalamat jó pár kérdés, amikre szerettem volna választ kapni. A ház teljesen ki volt világítva, amikor is kiszálltam autómból. Mély sóhajtás közepette indultam meg megkeresni a házban tartózkodókat, akiket hamar meg is találtam a nappaliban ülni.
- Sziasztok - köszöntem. Hangom meglepően rekedt volt, még a szokottnál is jobban. - Hol van Zora ? - pillantottam végig a társaságon, mert féltem olyat hallok amit nem szeretnék.
- A szobánkban pihen egy kicsit. - adta végül Luke a választ, nekem pedig egy kisebb kő gördült le a szívemről. - Felzaklatta magát a ma történtekkel, szóval miután megnyugodott elaludt. - magyarázta, mire csak bólintottam.
- Őszintén fura nekem ez az egész. - vallom be. - Napokkal ezelőtt még egymást martuk, most meg kiderül, hogy ő az akit kerestem és eddig nem szólt róla. Ami miatt talán jobban kellene aggódnom, hogy ti sem szóltatok róla, még is mióta tudjátok ? - pillantok végig rajtuk.
- Még is micsodát ? - kérdezett vissza Niall, miközben fejét köztem s a többiek között kapkodta.
- Hogy Zora a testvérem s végig itt volt a közelemben. - morogtam.
- Ha szerettük sem mondhattuk volna el, Harry. - szólal meg Michael. - Megígértük, hogy ebbe nem szólunk bele, mi pedig nem akartuk őt elveszíteni.
- Harry - sóhajtott fel Calum. - A barátunk vagy, de ha választanunk kell akkor őt választjuk.
- Ahogy Calum is mondja barátok vagyunk, de ha oldalt kellene választanunk őt választjuk. Vele a kapcsolatunk sokkal régebbi.
- Ez mind világos Ashton. - tisztáztam. - Az érdekel inkább, hogy Gemma és rajta kívül még ki és mióta tudja! - túrtam hosszú hajam közé, miközben a társaságot figyeltem.
- Az igazság az, hogy ... - kezdet bele Zayn, de helyette a húgom fejezte be. - Gemmán és a fiúkon kívül senki nem tudta. - nézet bosszúsan fekete hajú banda társamra. - Gemnek még Anne mondta el, ő próbálta neked is elmondani csak, te soha nem hagytad, a kérésemre pedig inkább befejezte a próbálkozást. - magyarázta.  - Ki éhes ? - vált azonnal témát, mire mindenki bosszúsan néz rá.
- Ne terelj húgi, ezt nektek - mutat kettőnkre - meg kell beszélnetek, nem menekülhetsz megint.
- De én .... - kezdte volna, azonban nem tudta befejezni, nem talált olyan dolgot, amivel vissza vághatott volna. Tudom milyen nagy a szája s azt is tudom, most Gem nyert. Zora azonnal Lukera nézet hátha ő kimenti ebből a helyzetből, a fiú felállt majd felkapta Zorát s az emelet felé indult.
- Harry szed a lábad. - kiáltott még nekem vissza, mire azonnal utánuk indultam. Egyenesen a szobámba mentem, ahol ők is voltak. megálltam az ajtóban, mert fogalmam sem volt mit kellene tennem.
- Még is ki oldalán állsz ? - fonta össze karjait dacosan a lány, miközben szemeivel barátját öldökölte.
- Nyuszifül. - sóhajtott fel. - Szükségetek van erre a beszélgetésre, hidd el utána még könnyebb lesz. - simított ki egy tincset az arcából. - Nem azt kérem, hogy találkozz az anyáddal, hanem azt, hogy beszélgess a bátyáddal.
- Rendben. - szorította össze ajkait. - De az anyámmal nem vagyok hajlandó találkozni. - kötötte ki.
- Semmire sem foglak kényszeríteni, csak erre az egyre. - mutatta fel mutató ujját. - Szeretlek. - csókolta homlokon, mire ő lehunyt szemekkel élvezte az érintést s a szó jelentését. Ajakin apró mosoly jelent meg, míg magához ölelte.
- Én is szeretlek. - suttogta föl pillantva rá, apróbb mosollyal az arcán.
- Csak kiáltsatok, ha kellenénk. - veregetett hátba. - De ajánlom, hogy ne kelljen bejönnünk. - csukja be maga mögött az ajtót. Ott álltunk mind ketten, a csend ami körénk burkolózott inkább volt kínos, mind sem nyugodt. Nem tudtam, hogyan is kellene hozzá kezdenem hiszen, eddig a kapcsolatunk veszekedésekből meg vádaskodásokból álltak, most meg itt vagyunk. Lassan közelítettem meg őt s ültem le az ágyamra, megpaskoltam a helyet ezzel jelezve, hogy üljön le mellém. Talán azért is kellett ez a csend, hogy össze tudjuk kaparni a gondolatainkat, hogy még véletlenül se bántsuk meg a másikat, mert én nem akartam s remélem ő sem. El kellene mondanom mindent amit az utóbbi hónapokban, hetekben átéltem, de nem jönnek a szavak.
- Kezdem én, azt hiszem. - sóhajtott fel. - Szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem szóltam, amiért hallgatásra kényszerítettem mindenkit aki tudott róla. Ömh, nem álltam készen arra, hogy elmondjam neked az igazat, aztán a kapcsolatunk sem alakult valami fényesen. Az Anne után érzett érzelmeimet rád vetítettem ki s ez feled szemben nagyon nem volt fair. Azzal nem vagyok tisztában, hogyan is tudtad meg az igazat viszont, ha érdekel én elmondom hogyan is tudtam meg. - miközben beszélt nem nézet rám, hanem a szobában kihelyezett családi fotót nézte. - Tíz éves voltam, a részletekbe most nem mennék bele csak a lényeget mesélem el. Szóval tíz voltam, amikor ő beállított hozzánk, nem jött sokszor csak egy párszor. Vele együtt közölték a szüleim, hogy én nem vagyok a vér szerinti gyermekük. Az egészet csak később fogtam fel, amikor nagyobb lettem. Kedves család fogadott örökbe Rose és Peter nagyszerű szülők, van egy fiúk aki huszonhárom éves s Colenak hívják. Két évig voltunk együtt, nem rég szakítottunk, hát az nem volt valami szép. - nevetett fel keserűen. - A magán életem egy elég személyes részét már ismered hála a vitának amit a nappaliba rendeztünk Luke-val. - mire én csak bólintottam, azt mindenki hallotta, tőlük zenget az egész ház. Soha nem akartam tudni a testvéreim szexuális életükről, még bele gondolni is borzalmas. - Peter akit már ismersz, szintén a gyermekük. Mikor felmerült Rosenál a mendősség örökbe fogadtak, hogy lehessen egy lányuk. Évekkel később megszületett az öcsém. - mosolyodott el halványan, nekem pedig össze facsarodott a szívem. - Anne párszor hívott évente, főleg születésnapkor s ünnepekkor. Utáltam vele beszélni, mert mindig eszembe juttatta, hogy nem nőhettem fel veletek. Amióta világsztár vagy nem találkoztunk, félt nehogy valaki meglássa velem. Eldobott magától, mint egy macskát aztán felvette a kapcsolatot most pedig azt is eldobta magától. - ekkor robbant ki belőle a zokogás. Szorosan magamhoz húztam és hagytam had sírja ki magát, mert neki aki tudott rólunk egy pokol lehetett az élete. Azok után, hogy szerepeltünk a tehetség kutatóban mindenhol az én képembe botolhatott ezzel szintén feltépve a sebeket. Tudni akarom, miért dobta el őt az anyám s miért hallgatott róla.
- Utálom őt Harry, szívből gyűlölöm! - motyogta.
- Jól van, semmi baj. - ölelem őt szorosan magamhoz. - Most már itt vagyok és nem megyek sehová. - az ígéretem pedig halálosan komolyan gondoltam. Nem fogom magára hagyni, egész éjjel mellette maradok, ha kell és beszélgetünk, ha a közelemben megnyugszik akkor legyen, együtt alszunk. Bármire hajlandó vagyok csak, hogy ő végre nyugodtan élhessen!